Valahol a 2000-es évek elején járunk, amikor a Sport TV elkezdi sugározni a Premier League küzdelmeit, én pedig az első angol bajnokikat abszolválom. Nekem ekkor már megvolt a kedvenc csapatom, mégpedig a Manchester United. A rajongásom kezdetének a története is megér majd egy külön bejegyzést, de most koncentráljunk az alig 8-9 éves énemre, aki megtudja, hogy kedvenc csapatának egyik játékosa egy másik klubba igazolt.

Az évek amúgy furcsán összemosódnak, hiszen Andy Cole 2002-től lett a Blackburn játékosa, én pedig rá egy évvel láttam talán az első meccset, amin az igazolás ténye kiderült számomra, de a történet szempontjából az időpont irreleváns. Bevallom, csak akkoriban kezdtem el ismerkedni a profi labdarúgás világával, így nem tudtam, hogy a klubváltás egy természetes esszenciája és force motrice-a foci világának. A játékos cserék fejlesztik a csapatokat és pezsgő izgalommal töltik fel a szurkolókat, amit a sportbulvár egyre izgalmasabb és hihetetlenebb spekulációkkal tart fenn, megtöltve ezzel saját zsebét. A helyzet az, hogy akkoriban még mit sem értettem, vagy éreztem a futball ilyen jellegű esszenciájából.

Akkoriban egyetlen egy dolgot láttam: Andy Cole, a United 9-ese átigazolt a Blackburn Roversbe. „Micsoda szégyen!” - gondoltam magamban – „Hogy meri ez az utolsó szemétláda megcsúfolni szeretett csapatomat?”. Nem tudtam, hogy ezt szabad, ez része a sportnak, csak morgolódtam, hogy ez egy áruló, aki hátat fordít Sir Alexnek és a Unitednek. Ez az érzés még elég hosszú ideig megvolt, sőt gyerekes bosszú hadjáratba kezdtem. Ott volt például bosszúm szintereként egy PC-s játék, a FIFA 2003, ahol a Blackburn ellen mindig igyekeztem csúnyán becsúszni neki (piros lapért cserébe is megérte a földön látni az árulót), illetve a PL összefoglalókat nézve az átkokat szórtam, ha a jó Andrew gólt lőtt (Wikipédia szerint erre 27-szer volt alkalmam). 

Ezek az átkok talán hatottak, hiszen az angol játékos még megfordult egy pár csapatban, ahol már nem volt olyan hatékony, de azt lassan megtanultam, hogy milyen is a játékos keringő. Ez egy szükséges tényezője a játéknak, amit fűszerezhet a játékosok kötődése csapathoz, csapattársakhoz, családhoz, lehetőségekhez vagy a pénzhez. Andy átigazolása amúgy érthető volt. 2002 januárjában érkezett a Rovershez, hogy minél többet játszhasson és felhívja magára az angol válogatott akkori szövetségi kapitányának, Sven Göran Eriksonnak a figyelmét. Ez nem jött be az akkor 30 éves csatárnak, aki helyett Fowler, Owen, Heskey és Vassel szerepeltek csatár pozícióban a dél-koreai/japán VB-n. Andy amúgy 8 millióért kelt el, azaz egy millióval többet kaptak érte, mint amennyiért vették, hiszen anno Sir Alex 7 milkáért igazolta a Newcastle Unitedtől. Vicces, hogy csatárpajtása Dwight Yorke is a Roversbe követte fél év múlva, ahol a trinidadi támadó 60 meccset játszott le és Andyvel kiharcolták a Blackburnnek az UEFA kupa indulás jogát 2003-ban.  

Telt-múlt az idő és lassan persze megértettem, hogy az átigazolás egy teljesen normális dolog a fociban. S bár máig inkább olyan játékosokkal szimpatizálok, akik hosszú időt töltöttek a klubjuknál (Ryan Giggs, Javier Zanetti, Oliver Kahn), de a játékosok jönnek-mennek és csak kirívó helyzetekben lesz valaki igazi áruló egy-egy igazolással. Akkor viszont égnek a mezek rendesen.

Andy, bocsáss meg a sok felrúgásért!

Ez volt tehát az első "memoár" jellegű bejegyzés. Ezek sokkal személyesebbek, amolyan "énblog" szerű bejegyzések lesznek. Pénteken érkezik az első "históriás" bejegyzés, aztán igyekszem összehozni a további rovatokhoz is egy-egy kedvcsinálót az elkövetkező hetekre. 

Addig is, lassan működésbe lép az Insta, na meg a Facebookon is vár majd egy kicsi tartalom!