Minden pályának, stadionnak lelke van, ebben biztos vagyok. Már maga a műanyag székekkel dekorált nyers beton képes rá, hogy történetek százait mesélje el, s ha erre kap 50.500 emberi testet mediátornak, akkor érzed csak igazán a lüktetését. Ezt hívják a szurkolók, a kedvenc csapatuk szívének. Én hallhattam dobogni az Eintrach Frankfurtét.

 2017 karácsonyán felvetődött bennem az ötlet, hogy a tv-képernyő helyett, akár egy stadionból is végignézhetnék egy külföldi, topligás mérkőzést. Egy kis unokatestvéri közreműködéssel, két töltés káposztával és három töltés szatmári szilvapálinkával később már megvolt a terv: irány Frankfurt. Különösebb „á propos” nélkül, „olcsó, de legalább Bundesliga” felkiáltással futottunk neki, végül hárman a történetnek.

2018. április 6-án, kellemes nyugati szél kíséretében szállt fel gépünk az egyik legnagyobb európai reptér felé.Az érkezés öröme, az első német sörök és wiener snitzelek után nyugovóra tértünk, készülve a szombati városnézésre. A másnap a kellemes német tavaszban telt, a metropoliszokat idéző banki negyed és a szecessziós épületek keverékének árnyékában, fel-felemlegetett gondolatokkal, hogy tulajdonképpen a másnapi meccs lesz a hétvége fénypontja. Még több sörrel és snitzellel (ősmagyar nevén „bécsi szelet”, avagy kirántott hús), na meg az Eintrach Frankfurt logójával ellátott almaborral később, már vasárnap jártunk.

 2018.04.08. A város nem volt különösen zajos a meccs miatt. A Commerzbank Arena a Frankfurtot körülölelő erdőben található, így a központ forgalmát aligha forgatja fel egy-egy összecsapás. Felugrottunk az első villamosra, ami a stadion felé vette az irányt és elkezdett elkapni egy kellemes bizsergés. A Hornby-féle meccsbetegséghez ugyan nem lehet hasonlítani, amikor kedvenc csapatunk meccse előtt stresszgombóccá változunk. Én nem vagyok drukker, csak egy turista, egy szimpatizáns, egy vendég az ő élvezetükben. Már-már neheztelhettek volna rám az Eintracht-drukkerek, akikkel egy vonalon utaztunk, hogy ennyire „lazán” és „boldogan” futok neki a meccsnek, mikor ők egy komoly téttel bíró összecsapásra készülnek: a cél az Európa liga. A hangulat mégsem volt feszült, sokkal inkább családias. A villamos sem tűnt zajosabbnak, mint egy átlagos délutáni járat. Egyszerűen csak színesebb volt. Vörös-feketébb.

A pályánál leszállás, s indult a hömpölygés a beléptető kapu felé. Itt-ott sálakkal üzletelő árusok és curry-wurstot kínáló büfések sormintája látszik, majd lassan megérkezünk a főbejárathoz. Gyors taperolás után az első hivatalos „fan-bolt”-hoz vezetett utam. Gyűjtöm a kitűzőket, nagyjából egy hónapja, mióta a barátnőm hozott egy FC Baseleset, egyenesen a svájci város repteréről. Miért ne futna össze az ember, pont itt, pont így, egy magyarral? Töri a közös nyelvet, de mégis örül. Szigligeten született, de már régóta kint él. Hajrá Frankfurt, jó szurkolást, köszönünk el. Kis séta a stadionhoz, amikor egy pillanatra csend lesz. Nem körülöttem, bennem. Ott van előttem az aréna. Fiatal, hiszen a 2006-os VB-re készült, de pont ezzel az ifjonti hévvel dominálja a lemenni készülő nappal festett tájképet. A múlt emléke csak izgalmasabbá teszi, hiszen a gyermekkorú épület mellett a nagy előd oszlopai tornyosultak, intő kezekként, hogy viselkedjen a kölyök és maradjon méltó a helyiek szeretetére. Megérkeztünk hát, és egyre jobban érzem a vibrálását.

Itthon többen is kérdezték, hogy „volt-e balhé?”. Nos, a válasz röviden: nem. Hosszabban úgy tudnám jellemezni, hogy egy hoffenheim drukkert, egy frankfurti segített ki apróval a talponállónál. A két tábor közt nincs igazán látványos feszültség, csak kilencven percnyi, szezononként legalább kétszer. Direkt hamarabb érkeztünk, de már így is körülvette a lelátókat egy látványosan hömpölygő tömeg… ideje tehát elfoglalni a helyünket. Kis keresgélés és séta után meg is lett. A fekete székek alig 20 méterre voltak a pályától, szemben a Nordestkurvéval, a hazai ultra-maggal, majdnem a déli kapu mögött. Ugyan az oldalsó lelátóról még jobb lenne, de a képeim nagy részébe befurakodott labdafogó hálót leszámítva, nem lehet panaszunk a kilátásra. Egyik ámulatból a másikba esve, hogy milyen monumentális is az építmény, egy kicsit elhallgatott bennem a dobogás. Aztán a lányos zavart leküzdve, ahogy közeledett a kezdő sípszó és teltek meg az üres székek, a lüktetés zaja egyre hátborzongatóbb lett. Már a jó értelemben.

A nordestkurvét, valamint az összes többi lelátót lassan tömeg lepte el. A vörös-feketék abszolút fölényben voltak, de tisztes vendéglátóként viselkedtek, egészen a nyitányig. Hiszen a meccs előtti jelenet még nem volt komoly. A Hoffenheim játékosainak kifújolása, mikor megérkeztek a pályára, melegíteni, csak egy egyszerű ugratás volt. Egy gyermeki csíny, viccelődés. 50.000 gyermek csínye. Meccs közben ez már macska-egér harc volt inkább, hiszen a maroknyi kék-tábor néha felülkerekedett hangban a hazaiakon, de Frankfurt városának fiai csak épp megpihentek, hogy egy újabb hangorkánnal elnyomják a tabellán mögöttük álló csapat támogatóit. Így kell viselkedni egy stadionban kérem. A szurkolói csoportok adok-kapokját csak egy dolog törhette meg: a tisztelet. Egy ideál tipikus meccsen megadjuk a hazaiaknak járó figyelmet a himnuszuk végighallgatásánál és a játékosok ünnepélyes felkonferálásánál. Nem ismertem a dalt, s a játékosok közül is csak 5-6 név volt ismerős, de a taktusok már fél perc után libabőrt varázsoltak a karomra, s így Lukas Hradeczky nevét már úgy kiabáltam együtt a frankfurti táborral, mintha a Hauptbahnhoffnál együtt melegítenék minden meccs előtt a szurkolótársakkal. Az ünnepélyes bemutatást, a himnuszt és a csapat kabalaállatának körbekísérését a stadionban, egy tisztes pirotechnikai bemutatóval koronázta meg a Nordestkurve, United Colors of Frankfurt felkiáltással. Itt minden szín, csoport és csapat együtt küzd, ezúttal a frankfurti gyermekeket segítve, lásd a stadion nem csak egy meccs miatt lehet összefogás színtere, hanem akár egy nagyobb cél olvaszótégeje. A füst ellepte a velünk szemben lévő kaput, így a kezdő sípszó okozta extázist hamar megtörte egy újabb: nagyjából két perc szünet, amíg elvonul a szinkavalkád, s előtűnik a frankfurti finn hálóőr ketrece. A játékot a fentebb vázolt adok-kapok követte, engem pedig teljesen magával rántott az atmoszféra. Kissé nehezteltünk a hazaiakra, mivel egy nappal eltolták a meccs időpontját, nekünk pedig ezért kellett plusz egy napnyi foglalást intézni, na meg a repülőutat eltolni 24 órával. Ennek az lett az eredménye, hogy Patrik barátom kijelentette: ő a Hoffenheimnek drukkol. Alig kezdődött el a meccs és azt mondta, hogy inkább megbocsájt a csapatnak, mert olyan hangulat van. Erre képes az atmo, a stadion szívének dobogása. Ezért hallgat el a kommentátor, hogy a néző is hallja egy kicsit, mi zajlik a pálya körül. Hasonló szerepválságot élt meg legjobb cimborám, mikor Szalai beállt az utolsó 10 percre: na most kinek kellene drukkolni? A vendéglátóinknak, vagy a honfitársunknak? Vittünk ki egy magyar zászlót, de biztos-ami-biztos egy alibivel is készültem: Huszti és Détári nevei ott voltak a fejemben, ha esetleg egy lelkes szurkolótárs árulással vádolna minket. „Persze, egy kicsit Szalaiért is ott van a zászló, de miért ne lehetne, hogy a szépítő gólt ő fejelje egy 4-1-es hazai győzelemnél?” – hangzott a fejemben az esetleges válasz, amit vadászkutya legyek, ha szegényes német nyelvtudásommal át tudtam volna adni. Az alibi azonban bennem maradt, csak egy érdeklődő volt a trikolorunk iránt, egy alig 6-7 éves kisfiú személyében, aki az édesapján keresztül érdeklődött a színes textíliáról.

Szalai nem lőtt gólt. Jovic és Gnabry igen. A futball kvintesszenciája a gól, s ebből kettőt is láttunk, egy lelki hullámvasút panorámáján. Az első találatot a hazai Luka Jovic szerezte, a tőlünk távolabb lévő kapuba. A stadion ilyenkor koncertteremmé változik, ahol éppen elérjük a dal csúcspontját. Az énekes a legmagasabb hangot adja ki, esetleg a gitáros vetődik térdre a gitárszóló közepén, s a hallgatóság önkívületi állapotba kerül. Ezt jelenti a gól, amikor a labda áthalad a vonalon, egyenesen a ketrecbe. 50.000 ember örömét, közte az én örömömet is. A fiú belesérült a találatba, vagy annak örömébe, így hamar elhagyta a pályát. Nem sokkal később jött a fekete leves. Serge Gnabry, a Bayern kölcsönjátékosa meglódult és kilőtte a rövid alsót a kirobbanó kapus mellett. A stadion elhalkult, csak a maroknyi vendég tábor drukkolt, én pedig elkeseredtem egy kicsit… mert erre a meccsre a frankfurti stadion szíve bennem is dobogott.