Sir Alex Ferguson visszavonult. Nem ma, már egy ideje. Az utolsó meccsén a West Bromwich Albion ellen vezette a Manchester Unitedet. Az összecsapás 10 gólt hozott, 5-5-ös elosztásban, remek, de keserédes búcsút biztosítva a skót edzőnek. Érdekelt ez a meccs bárkit is, amikor Sir Alex már egy meccsel korábban visszavonult?

Mert az a meccs nem a búcsúról szólt már, amit a WBA ellen játszottak a vörös ördögök. Az egy gálameccs volt, ahol a Red Devils mostani csatára, Romelu Lukaku igyekezett elrontani az öreg utolsó meccsét. Persze, az igazi zárás ekkor már rég megtörtént. Ott ültem a tv előtt és azon gondolkodtam, hogy most mi lesz. David Moyest már akkor is pletykálták, s mivel a szokások embere vagyok, úgy voltam vele, hogy egy „skót edző, aki eddig egy középcsapattal ért el szép eredményeket”, remek 2.0-ás Sir Alex lehetne. Lehetne. Maradjunk is ennyiben.

Viszont ezek a gondolatok nem a WBA meccsnél jutottak eszembe, hanem a Swansea elleni 2-1-re megnyert, érzelmekkel teli összecsapás végén. A búcsúbeszéd és éremátadás után, miután a United megnyerte a meccset egy Fergie-time-os befejezéssel. A hattyúk elleni meccs inkább erről a férfiről szólt, akinek óramutogatási képességeit az Astoria sarkán lévő órásboltban tanulandó példaként vázolnak fel. A férfit, aki úgy rágózott, mint az Orbit reklámarcai soha. A férfit, aki a United második legendás időszakán dolgozott, mint karmester. Tacskó szurkoló koromban nem sok fogalmam volt az edző jelentőségéről, így Sir Alex munkáját is csak későn/később kezdtem el jobban figyelni. Egy Memoár-cikkben amúgy sem fogok taktikai elemzést tartani, maradjon csak a puszta érzelemé és az emlékeké ez a blokk. Egy eleme viszont a meccseknek, amikor a skót ült a padon: a Fergie Time.

Sokan ezt a „hosszabbításban megszerzett győzelem” metaforájának tartják, mégsem innen indult a dolog. Egy játékos, ha az utolsó 5 percben, vagy a hosszabbításban lőtt gólt, akkor az egy Fergie-time találat volt. A fogalmat többen kötik a 99-es Bl döntő eseményeihez, ahol a United a 91 és 93. percben szerzett gólokkal fordította meg a Bayern elleni döntőt. A valóság azonban az, hogy a Fergie-time egy Sheffield Wednesday elleni meccsen született meg. A vörösök meccsén 1-1-es állásnál a negyedik számú játékvezető felmutatta a 7 perces hosszabbítást jelző táblát. Több se kellett Steve Brucenak, hogy gólt szerezzen, és ezzel megnyerje a ’93-as bajnoki címet megszerző csapat győztes gólját. A Unitednak abban a szezonban és utána is többször felrótták, hogy Fergie „kikönyörgi” a csapatának a több hosszabbítást. Az opta statisztikái szerint tényleg a skót mester kapta a legtöbb plusz másodpercet, ha éppen hátrányban, vagy X-re állt a United, így az alapvetően pejoratív, csalásra célzó Fergie-time inkább tűnik negatív, mintsem pozitív jelzőnek. Hasonlóan necces szituáció volt a Manchester City ellen megnyert 4-3-as meccs, ahol Owen döntött a vörösök javára, Mark Hughes pedig kifakadt, hogy mindezt a 6 perces extrában. Kiko Macheda is tekert egy emlékezetes gólt, szintén a ráadásban. A fiatal zseninek kikiáltott olasz karrierjének ez volt az egyetlen igazi nagy pillanata, de ez a győzelem sorsfordítónak bizonyult, hiszen a United itt vett erőt magán, s két kellemetlen vereség után (Liverpool 4-1 és Fulham 2-0) bedarálta a szezon hátralevő részét, négy ponttal megelőzve a ’pooli vörösöket.   

A szó értelme azonban, valahol ’99 nyarának elején megváltozott. Amikor Fergusont kérdezték a „kései győzelmekről”, a játékosok kitartását dicsérte. Fel tudta őket tüzelni annyira, hogy az utolsó percekben se adják fel, még vesztett állásban sem a meccset. Mario Basler hatodik percben szerzett gólja után, a 91. minutumig vezetett a Bayern München. Aztán jött a Fergie time jelentésének átértelmezése. Mert annak a két percnek köszönhetően hívhatjuk ezeket a bravúros fordításokat „Fergie time-szerű góloknak”. A három perc teljesen korrekt hosszabbítási idő, ha minden cserére adunk 30 másodpercet. Csapatonként más fél perc és nagyjából ennyi kellett a csodához. Sheringham, majd a babaarcú Solksjaer csapott le, megnyerve a Camp Nou gyepén a Bajnokok Ligáját, s ezzel kipipálva a nagy "triplát". Attól a naptól kezdve lehetett cinkelni a United drukkereket a sok hosszabbítással… bár hiába a temérdek plusz perc, ha élni nem tudsz vele. Ezek alapján tűnhet az öreg egyfajta Pató Pálnak, aki mindig a végére hagyta a dolgokat, „hejj ráérünk arra még” felkiáltással…csak amíg Pali bára ráborult a háza, s jó magyarként ráért, a skót nem spórolt a melóval és feltüzelte a csapatot a végére, hogy mégiscsak kész legyen a viskóból varázsolt palota.

Mi a helyzet azóta? A Fergie time a város kék felére költözött, leszámitva egy Crystal Palace elleni 2-3-as meccset nemrégről. Matic bombája valamit felidézett abból, ami most a városi riválisnak jól megy. Guardiola Manchester Cityje idén sok pontot szerzett a hosszabbításokban, s zrikálják őket rendesen ezért. Nem ismerős? A Citynél mintha azt akarnák megmutatni: mi is tudjuk azt, amit anno a United Ferguson alatt. Nem feltétlen tudatos ez, inkább az élet egy különös játéka. Emlékszünk a Citizens bajnoki címére? A QPR elleni utolsó percekben megfordított meccs? Furcsa rendező az élet, hiszen egy bajnokságban, egy városon belül, két csapat is tudjon ilyen fordítást produkálni…az különleges.

A Fergie Time fogalmáról már sok vita volt, vitatták valós létezését, pozitív, vagy negatív konnotációját. Én a csapathoz való kötődésem miatt jobban kedvelem az előbbit, de megértem az utóbbit is. Ferguson kapcsán viszont nem csak eme kétes szójáték jön elő majd a futballtörténetben, hanem 13 bajnoki cím, 2 Bl-serleg és még sok-sok kellemes pillanat a vörös ördögök drukkerei számára.

Áh és az utolsó meccs! Rio Ferdinand extázisban tör ki, egy a hosszabbításban szerzett gól után. A United nyer egy meccset, gólt léve az extra time-ban, a főnök utolsó meccsén, a róla elnevezett szakaszában.