"Hogyan szerettél bele a csapatba?"- hangzott el a kérdés több interjúmban is, amit a szurkolói identitásról szóló szakdolgozatomhoz készitettem. Ők meséltek, mert én kérdeztem. Ők válaszoltak, mert ez egy interjú volt... pedig milyen klassz lett volna, ha valaki visszakérdez, nem? Az én válaszom talán úgy kezdődött volna: "az egyik játékos lett a kedvencem, a klubot pedig vele, rajta keresztül szerettem meg". 

Valahol 2002-ben járunk, amikor kis családommal, egy kiadós Zsóry-fürdős strandolás után betértünk a gyöngyösi Tesco polcsorai közé. Egy kilenc éves gyereknek ez a kaland nagyjából a játékokkal foglalkozó blokkig érdekes, így én is erre vettem az irányt, unokabátyámmal kiegészülve. Mind a ketten kiszúrtunk egy cd-csomagot, amiben sportos és akciójátékok gyűjteménye volt. Kikönyörögtük, megkaptuk, otthon pedig a Pentium 1-es vasra fel is ment a FIFA 2001 kipróbálható verziója. Mi volt akkoriban? Két csapat, 4 perces, egy félidős meccs. Ezt a meccset nagyjából 100 alkalommal játszottam le, főleg a piros mezben szereplő Manchester Uniteddel. Megjegyzés: ha ott és akkor az Arsenal van pirosban, akkor ma valószínűleg nekik szurkolnék. Igen, futballszurkolói identitásom alapkövét az határozta meg, hogy imádtam a piros szint, igy egyértelmű volt, hogy én a Uniteddel szerettem játszani (az Arsenal csak az arany/sárga mezzel szerepelt a demoban). Meccsről-meccsre sikerült kiszúrnom magamnak egy játékost: a bal szélsőt. Ez is talán a sors fintora, hogy pont ő szerepelt a képernyő hozzám közelebb eső részén, és én megrögzötten úgy FIFA-zok, hogy a azon az oldalon játszom többet, amelyik a kijelző „alsó” részén van. A helyzet az, hogy 2002-ben itt szántotta fel a pályát Ryan Giggs. Beadások, lövések, ollózások (nevetségesen könyű volt a bájsziköl kikkel élni a FIFA 2001-ben), jöttek sorra. A többiek közül valahogy kiemelkedett Giggs. Csak neki volt fekete haja (a kopaszok, meg Scholes nem voltak szimpik), a Cole-Yorke duó meg ugyanúgy nézett ki – nem rasszizmus, csak szimplán ugyanazt a karaktert adták meg nekik kinézetre még 2000-ben, amikor a játék készült – így Ryan volt az egyetlen, aki kitűnt a támadók közül nekem. Ez a figyelem, lassan érdeklődéssé, majd rajongássá nőtt. 

Nem tudom, hogy melyik volt előbb: a Tudorka magazinos gombfoci csapat, vagy a mezem. Azt hiszem utóbbi. Kétlem, hogy valakinek be kellene mutatnom a kamu-mez árusokat. Minden komolyabb bolhapiac állandó résztvevői, akik az eredetikhez kevésbé, vagy jobban hű mezeket próbálna rásózni a sport kedvelőire. Peches voltam, mivel Giggs sosem volt „franchise player”. Nem ő volt a marketing gépezetének csúcs figurája (leszámítva két zseniális anyagot, egyet a Reeboknak, egyet pedig a FIFA 2003-nak készítettek), így a Beckham, Raúl, Zidane és egyéb népszerű játékosok mezeinek tengerében, egy apró vízcseppre vadásztam. Sikeresen. Egy alakalommal ugyanis megtaláltuk a hatvani „lengyel piacon” az eredetire távolról sem hasonlító United mezt. Érdekelt, hogy a MU a büdös életben nem játszott ilyen szerelésben? Egy percig sem. Megvan a mez, hova tovább? Mivel egyre jobban érdeklődtem a foci felé, valahogy a nagyszüleim előkerítették nagybátyám gombfoci szettjét, amit később ki is egészíthettem. A Tudorka gyerekmagazin egy nagyon izgalmas projektbe fogott bele, hiszen elkezdtek csapatokat bemutatni, játékosokkal, edzőkkel egyetemben, mellékelve egy kezdő tizenegynyi „figurát”, akiket körbevágva be lehetett illeszteni a szektorlabda „bábúkba” (belehaltam ezekbe a szinonimákba). Telt-múlt az idő és a United is bekerült a magazinba, ahol ott mosolygott rám az idolom. Giggs ezután a kezem alatt játszott, immár a valóságban is. Imádtam ezt az érzést, s itt már végleg eldőlt, ez a manus az én kedvencem. Azóta bővült még egy-két „Giggses” mütyürrel a kincstáram, például egy kis műanyag figurával (köszi Tesco ismét!), valamint pár rendkívül menő focis kártyával. Sok emléktárgyam nincs, de sosem éreztem azt, hogy a fanatizmusomat túlzó materialista beállítottsággal kellene kinyilvánítanom. Nekem az érzés volt a fontos, meg az a pár apró tárgy, ami inkább rám talált, minthogy én kerestem volna.

Az idő telt-múlt, a rajongás viszont egy percig sem apadt. Sajnáltam a fickót, mert a válogatottal nem tudott komoly eredményeket elérni, de talán ezért is kárpótolta őt az élet a klubcsapattal. Amit lehetett, azt megnyert, s komolyabb egyéni elismerésekkel ritkábban is díjazták, de életmű díjakkal és rekordokat bőven számlált. Nem volt ő sztárjátékos. Több volt, egy legenda. Egy futballista, akinek a karizmája, technikája és intelligenciája kellett a pályára, hogy a csapat egyben legyen. Én csak a 2000-es években láttam őt játszani, „érett korában”, így a korábbi jelenlétéről nem tudok nyilatkozni. Emlékszem, mennyire paráztam 10-11 évesen, mikor felröppent a hír az Inter érdeklődéséről. „Mi lesz velem, ha a kedvencem otthagyja A csapatát?” (nem hiába a megfogalmazás, lásd az Andy Cole cikkem) – kérdeztem magamban. Ez végül nem történt meg. Ryan a karrierje végéig vörös mezben szerepelt. Nem mintha változott volna a kötődésem hozzá, ha eligazolt volna, de nekem Giggs volt a Manchester United ékköve. A fiatalos, lendületes szélsőből, a klub ikonjává avanzsált, s a 11-es mez már a klub ikonikus 7-es szerelésével vált egyenértékűvé. Minden csapatnak megvannak a kultikus számai.  A legtöbb helyen a 10-es, vagy a 7-es ilyen, míg Manchesterben a 11-est is a legendás jelölések közt kell emlegetni. Egy szám misztifikálása egy ember teljesítményével kezdődik, s ha az a játékos eleget tesz le az asztalra, a szám szinte a hátára olvad, ezzel együtt pedig az emberek fejébe. A 11-es az Giggs és pont (bár Martiallal szimpatizálok, nekem még mindig a borostás walesié a mezszám).  Teltek-múltak az évek és Giggs folyamatosan változott. Bár nem volt már olyan gyors, mint régen, pár védőt igy is őrületbe kergetett, beadásait pedig kulcspasszokra váltotta, a középpálya széléről, a középső régiók felé áthelyezkedve. A Premier Leagueben 22 szezonban is játszott, 21-ben pedig gólt lőtt. Az utolsó év maradt góltalanul… egy furcsa estén.

Igazából az egész cikknek ez az este volt az ihletője. Az az érzés, ami akkor hatalmába kerített.  David Moyest menesztették a Manchester United kispadjáról, miután a bajnoki címvédő vérszegény játékkal, a középmezőny elején szenvedett. A hátralevő négy mérkőzésre a klub veterán játékosát, Ryan Giggs-et nevezték ki vezetőedzőnek. Az első mérkőzést a Hull City ellen játszotta a csapat, a walesi varázsló irányításával. A játékos edzőként operáló Giggs két ifistát Lawrencet és Wilsont is nevezte a kezdőbe, saját magát pedig a kispadra. Igen, Giggs kijött egy melegítő szettben az első meccsén, arra várva, hogy ha helyzet van, ő beáll. Az egész meccs egy furcsa illúzió volt. Mintha visszatért volna a Fergie-időszak. A vörös ördögöknek nagyon jót tett a frissités a padon, hiszen lehengerlő erővel tolták végig az egész meccset. Giggs ott volt az oldalvonal mellett, s ez megnyugtatta a játékosokat, na meg engem is a tv előtt ülve. Wilson két góllal debütált a Unitedben, Lawrence pedig remekül mozgott a balon. Valahogy minden rendben ment, ami a szezon korábbi részeire nem volt elmondható. A manchesteriek dominálták a meccset, s egy Hull fellángolást leszámitva, amivel 2-1 lett az állás, nem engedték igazán el a tigrisek nyakörvét. Ezután jöttek a cserék. A duplázó Wilsont Robin van Persie váltotta, majd a 69. percben az Old Trafford üdvözölte legendáját, aki saját magát cserélte be: Giggs váltotta Lawrencet. Az eredményjelző 3-1-re váltott a becserélt van Persie gólja után, a bíró pedig szabadrúgást ítélt a 90. percben. Ryan Giggs állt oda. Idén még nem lőtt gólt. Ő lehetne az egyetlen játékos, aki 22 Premier League szezonban is betalált. A walesi varázsló nekifut, lő, a labda pedig a kapu felé repül. Jakupovic véd! Megfagyott körülöttem a levegő. A svájci kapus kvázi szentségtörést követett el, amit ő is érzett. Furcsa volt látni, de szinte bocsánatot kért a védésért. Egyszerre utáltam, de megértettem. Neki az volt a dolga, hogy védjen és eszerint cselekedett is. A szezon hátralevő meccsein már nem lépett pályára, edzői mérlege pedig 2 győzelem, 2 döntetlen volt. A Hull elleni meccs végén egy rendkívül megható beszéddel zárt. Egy felemelkedésről szavalt, ami egyszer eljön majd a Unitednél, a nehéz idők után. Reményeim szerint, abban a felemelkedésben neki is lesz bőven része. Azt ezt követő szezon furcsa volt számomra, hiszen ott volt segédként Louis van Gaal mellett, de tudni azt, hogy ő nem lép pályára, a 11-es mezt egy taknyos belgalbánkoszovói viseli (ennek biztos volt egyfajta „common sense” jellege, hogy egy saját nevelésű, bal lábas fiatalnak adják a mezt, aki előtt fényes jövő állhat…azóta a Real Sociedadban tolja az ipart) és már a FIFA-ban sem lövethetem vele a gólokat, az egy kényelmetlen ürességet hozott szurkolói szívembe. S talán akkor jó egy film, ha igy hat ránk és egy legenda búcsúja akár egy remek dráma, helyet kíván magának az ember emlékei közt. Nem láttam mind a 963 mérkőzését, sem 168 gólját (bár ez nem teljesen igaz, mert egy clipshowba már betették ezt, amit megnéztem), de sosem fogom elfelejteni azt a játékost, aki miatt megszerettem a futballt. A játékost a FIFA 2001-es demoból, aki felszántotta a bal szélt. A játékost, aki nem igazolt el az Interbe, aki belőtte a tizenegyest a moszkvai BL-döntőn, míg ’99-ben ő rúgta vissza a labdát középre, amiből gól lett. Azt a játékost, akinek kivédték az utolsó lehetőségét a 22. szezonos gólra, de akihez hasonlóan, 21 szezonban még senki nem lőtt gólt.  

Talán több járt volt Giggsnek az utolsó szezonra, de ki mondja, hogy ez volt tényleg az utolsó? Az edzői stábban maradt van Gaal mellett, majd egy kis kényszerszünet után (amit egy indiai futsal ligában töltött pár hozzá hasonló legendával), ismét egy padon van. Saját hazája válogatottját vezeti majd a következő európai torna felé. Remélem, nem sokkal később ismét ott áll az Old Traffordon, az óráját mutogatva, ahogy azt a mestertől látta, s legalább annyi sikert ér el a kispadon, mint a bal széleket felszántva.

 Ez volt tehát visszaemlékezésem, a kedvencemre. Ez csak egy kivonata annak a gondolatcunaminak, amit előhoz belőlem a neve. A családi szitut direkt nem emlegettem, de talán az is megér majd egyszer egy bejegyzést. A március hónap a manchesteri memoároké, jövő hétre Fergussonról jön egy kisebb szösszenet, de előtte a csütörtöki memoárban is egy United játékosról fogok nektek mesélni. A Facebookon jövő héten indul a szavazás április hónap játékosáról, szóval tessék likeolni, az Instagramon meg jönnek az extra kontentek a digitális pályákról hamarosan. Maradjatok tehát a fotelban!