Kedves futballt kedvelő olvasóm, Örvendek! Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a Fotel Hornby első bejegyzését olvashatod. Érzed, hogy ez valami izgalmas lesz? Nem csoda. A szülőszoba ajtaját belépve egy újszülöttet látni, kvázi felér egy újonnan induló blog, első bejegyzéseivel. Csupa gondolat, hogy milyen lesz, mit vársz tőle, hogyan alakul a sorsa...de előbb lássuk a gyermekét egyedül nevelő szülőt, aki elmagyarázza, hogy is esett egy bloggal teherbe. 

Futballszurkoló vagyok, már lassan 16 éve. Hamarosan 25 leszek, igy mondhatom, hogy több mint az életem felében a labda pattogása töltötte meg sejtjeimet élettel. Előbb a futballnak, majd egy csapatnak lettem kedvelője, szeretője, fanatikusa. Az érzés nőttön-nőtt. A helyzet az, hogy a sport űzésében nem jeleskedtem (értsd, kapusnak jó voltam, de sosem vonzott igazán a pályán való kiteljesedés), de a világa így is magával ragadott. Kezdetben csak ismerkedtem vele, de ma már nem csak a felszín érdekel, hanem ami alatta megbújhat.

A "fotelságom" tagadhatatlan, hiszen olyan csapatnak szurkolok, amelyiknek a stadionja több száz kilométerre van tőlem, de kérdem én: Megfoszthat ez attól, hogy átéljem a Focilázat? Kizárt. Nem hiába a névválasztás, hiszen én is tapasztaltam már magamon mindazt, amit Nick Hornby csak "meccsbetegségként" aposztrofált. A kezdés előtti feszültség, izgalom és a meccs közbeni teljes átlényegülést. Érezni a meccs lüktetését, a gól extázisát, vagy fájdalmát, majd az utolsó sípszó után pedig az ürességet, ami a következő kezdő sípszóig tart. Annyi minden veszi körül ezt a világot, s annyi mindenről lehet beszélni: szurkolás relativ ideje (avagy miért tűnik az utolsó 3 perc 20-nak, vagy 1-nek, a meccs állásától függően), a megváltozó naptár (az újév valamikor augusztus-szeptember környékén kezdődik), vagy a transzfer-időszak "árulásai".
Bár nem jártam hetente meccsekre, mégis minden héten meccset néztem. S szerinted a foteldrukker nem érezhet hasonlót, mint az, ki kilátogat a pálya mellé? Tévedsz, barátom!